A kiválasztottak

Tanítványként azt tanultam, hogy a hallás (sravanam) az egyik legfontosabb lelki gyakorlat.
Így a fül, mint érzékszerv, s annak képessége a hallás, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a törekvő lélek közelebb kerüljön Istenhez, s ezzel sikeressé tegye életét.

Minap védikus tűzáldozatot tartottunk egy kis udvar belsejében. Valahogy úgy alakult, hogy minden igyekezetünk ellenére sem jöttek az emberek. Elméletben tudtuk, hogy csupán a törekvés a mi részesedésünk, az eredményhez már vajmi kevés közünk van - az Isten privilégiuma – mégis vegyült az érzéseinkbe némi csalódottság.

Ráadásul az egész város rendezvényekkel volt teli. Az egyetemisták sajátos beavatáson vettek részt szerte az utcákon, beöltözve, s lazulva, a maguk fiatalos módján áldozva a vigasság isteneinek, nagy hanggal, feltűnő élénkséggel duhajkodva. Több csoport a közeli parkban és a felettünk lévő kerthelyiségben talált táborhelyet magának, s így esélyünk sem volt arra, hogy felfigyeljenek ránk, hogy bevonzzuk az embereket…

Áldozó papunk azonban félelem nélküliként, rendíthetetlen komolysággal és hittel végezte a szertartást. Tette dolgát, mit sem törődve a körülményekkel.  Mi többiek - követtük az utasításait, meghallgatva a hozzáfűzött magyarázatokat.

Egy pillantásra körbenéztem: szembe velem három fiatal lány áll, akik éppen szárít próbáltak – némi rábeszélésre – amikor a szertartás kezdetét vette, hát így maradtak. Most spontán gópikként állnak a tűz körül és ismételték Krsna különböző neveit. Mosolyogtam magamban azon, hogy nem is sejtik, hogy mindezzel a kis malőrrel tudatlanul is elkötelezetté váltak a következő életeikre, vagy talán örök időkre?  Aztán itt van 2-3 egészen apró fiúcska, akik semmit sem értve az egészből fegyelmezett jógiként várakozva figyelnek, miközben komoly arccal szorongatták kis kezükben a gabonaszemeket – talán ők lesznek jövendő papjaink. Ki tudhatja? Jobbra idősebb házaspár, régi ismerőseink, kik néha megjelennek a bhakták között, s most akaratlanul is áldozni tértek be, nem tudva, hogy ezzel az áldás éppen őrájuk száll.
Végül, ott áll köztük, Jóanyám is - ki fogak nélkül, de erről teljesen megfeledkezve elégedetten mosolyog - ő tudatos arról, hol van, s arról is, hogy szentségben részesül.
Áldoz tehát, s egyben kér is azzal, ahogy kimondja: „szváhá”… Nem akart jönni, reggel még hevesen tiltakozott, így intve le:„jaj, hogy mehetnék én oda, emberek közé, így fogatlanul?!?”.  Akkor mi vagy ki hozta végül mégis ide? Rejtély. 
Csupa-csupa „véletlenül” betévedt ember, aki nem ide indult, de végül ide talált.

Elmúlik lassan a csalódottságom.
Ráébredek, hogy ezt az áldozatot nem mi rendezzük, értünk rendezték.
Nem mi invitáltunk embereket, minket invitáltak.
Hogy miért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni?
Mert úgy érzem, az volt ott, akinek ott kellett lennie…
Nem akarattól függött, kegyelem volt.
Kegyet kaptunk – érdemeinktől függetlenül.

Állok a tűznél. Egyszerre megszűnt a környezet elevensége, külön világba kerültem, ahol béke van, nyugalom és meghittség. Egyfajta felemelő pátosz és erő von be a körbe, mintha a mandala, amit pár méterrel arrébb rakosgattunk, élővé vált volna, s mi lennénk a kellékei.  Otthon vagyok. A helyemen. A testvéreim között.

Ezt a meghitt légkört zavarta meg valami halk mozgás. Felrebbenek.
Egy idős bácsi lépked befelé, furcsán bámulva meg mindent és mindenkit.
Meg-megáll mellettünk, s kíváncsi tekintete némán kérdez: „Hát, itt meg mi történik?”
Mellém lép, hát felé nyújtom a tálkámat. Ránéz a gabonára, s megszólal: „hát ez?”
Gabona.– mondom – ezt szórjuk a tűzbe, áldozunk. Magyaráznám tovább, de a bácsi megállít, ennyit mondva: „nem hallom, én teljesen süket vagyok…” Kezemmel elmutogattam, hogy mit tegyen. Odaáll, három-négyszer hint a tűzbe, aztán lemondón menni készült.
Utána futok, nem engedem. Eszembe jut gurum leckéje arról, hogy sokféleképpen lehet prédikálni. Nincs fogyatékos ember, mindenki részesülhet Krsna oltalmában, áldásában.
Megtöltöm a kezét praszáddal, zsebébe teszek egy képet Rádhá-Góvindáról, és szeretettel útjára bocsátom.

Arra gondolok, hogy milyen szerencsés ez az ember! Micsoda áldás számára a fogyatékossága! Hiszen mennyi ép hallású társa lett invitálva, hogy részesedjék a jóban, jöjjön fogadja el az áldást, de süketként reagáltak. Ő süket létére idetalált, bár nem hívta senki. Csak jött a szíve után…

Bár azt mondják, hogy a lelki fejlődéshez elengedhetetlen a hallás folyamata, ma már tudom, hogy ez nem a fizikai képességet jelenti. Nem jó fül kell hozzá, hanem jó szív. A hallás egyfajta finomság, a belső sugallat követésének képessége, ráhangolódás egy iránymutató  magasabb hangra, ami elvezet egyenesen a célig.

Kedves Bácsika! Köszönöm az útmutatást!

Egy hajléktalan ajándéka

Európai emberként beleszülettem a nyugati gondolkodásmódba és létezésbe. A vallásgyakorlás a családunkban változatos volt: apám evangélikus, anyám katolikus, apai nagyszüleim reformátusok voltak. Minket, gyerekeket katolikus hitben neveltek.
Emlékeimben a kereszténység haragvó istenképe, a templomi imádat fensége és Isten mindenhatósága maradt meg érzésként. Ha rosszul viselkedtem, édesanyám a villanykörte égőszálára mutatva fenyegetett meg azzal, hogy onnan néz Isten, aki mindent tud és lát, s ártatlanságomban elég volt ennyi: máris elcsendesedtem, félve haragját és várva az estét, mikor végre lekapcsolják a villanyt, s fellélegezve kikerülök a fennhatóság alól. Mindez inkább eltávolított az Úrtól, mintsem követendő perspektívaként odavonzott volna lábaihoz.

Otthon nagymamám imádságát hallgatva tanultam fohászkodni. Szép szavakkal, kedvesen szólt a Jóistenhez, kérését alázattal adva elő, illő módon fordulva az Úrhoz, s ha mégsem segített az ima, szomorúságát megtartotta önmagának, békén hagyva vele a Mindenhatót.
Arra nem volt példa, hogy indulatba jöjjön, vagy megkérdőjelezze Isten ítéletét, és saját haragját, csalódottságát kifejezve megkritizálja. A döntést megváltozhatatlan ítéletként élte meg. Önmagát, a körülményeket, vagy éppen bennünket okolva a gondokért.

Aztán találkoztam a keleti gondolkodás sokszínű finomságaival, ahol Isten minden boldogság forrásaként a karma törvényére és az ember tudatosságára bízva az igazságot, szabadon csak lelki játékaival törődik, s erre invitálja követőit is, a bhakti jóga, az odaadás útját tanítva. Így kerültem kapcsolatba Krsnával, a mindenkit vonzó sötétbőrű fuvolás istennel. A nyugati gondolkodásomat keletire cseréltem: másfajta imádatot gyakorolva, másként látva Istent, saját magamat és kettőnk kapcsolatát. De akárhogy is közeledik az ember, a nehézségeket nem kerülheti el.

Az élet viszontagságait aránylag jól tűri a hívő lélek. Elveszít anyagi javakat, kapcsolatokat, embereket, pénzt, megbecsülést – erre valahol számít, mikor a folyamatot végzi. De hogy időnként maga a Jóisten tűnik el, és a kapcsolat látszik megsemmisülni, azt már nehéz érzések nélkül, könnyedén venni. Ilyenkor a hívő úgy érzi két szék között a földre került.

Majd 10 év közeledés után, nehéz időszakot éltem meg. El voltam keseredve, elegem volt Istenből, úgy éreztem becsapott, megcsalt, elvett mindent, hogy nem törődik velem. Nem tud még a létezésemről se, nemhogy szeretne…
Panaszomat hallva hittestvérem szelíden megkérdezte tőlem:
És elmondtad Neki, hogy mennyire csalódott és dühös vagy Rá?

Némileg meglepett a kérdése. Rádöbbentett arra, hogy még mindig katolikusként közeledem, nyugati gondolkodásmóddal, amit gyermekként ismertem, hiába vagyok felnőtt, s hiába van rajtam ünneplő ruha helyett szárí. Semmit sem változtam. Félelem van bennem, s nem bizalom. Nem élem meg az érzéseimet.

Így odaültem a kis oltárom elé, és kitört belőlem a jogosnak vélt méltatlankodás. Megmondtam Istennek a véleményemet a módszereiről, a személyes kapcsolatunkról, úgy istenigazából. Így fejezve be:
„Ha kellek, tudod hol találsz. Eddig én kerestelek. Most Te jössz.
Üzend meg hol vagy, hol talállak, hol és hogyan találkozzunk.
Látni akarom, hogy kétszemélyes ez a játék!!!
De egyértelmű legyen ám, mert nem érem be holmi ködösítéssel, hogy "Én mindenhol ott vagyok..." meg ilyesmi. Nem. Konkrétumot! Egyértelmű, félre nem érthető bizonyosságot akarok. Egyenes beszédet, nem szédítgetést. Amit nem lehet, meg nem érteni...”
És lefeküdtem aludni.
Másnap reggel munkába menet esett az eső. Ahogy a buszmegálló felé mentem, egy hajléktalan férfi jött felém, akivel már többször beszélgettünk a vallásról, Istenről. Időnként feltett egy-egy kérdést, aztán eltűnt hónapig, majd újra jelentkezett, miután megrágta a válaszaimat.
Most nagyon nem örültem a közeledésének. Nem jól aludtam, lelkiismeret furdalásom volt a tegnapi kitörésem miatt is, amiért Krsnához, ilyen illetlen hangon, s módon közeledtem.
Hát, el akartam hajtani valami kifogással, de kitartó volt, nem hagyta magát:
Már többször láttalak, de túlságosan letört voltál mostanában, nem akartalak zavarni. Hoztam neked valamit – mondta - te biztosan tudod mi ez, s azt is hogy mit jelent. Nekem azt mondták, valami lótusz szimbólum. Így rögtön rád gondoltam, hogy elhozom neked. Biztosan megvan hozzá a tudásod, érteni fogod a jelentését, és azt is tudod, hogy mit kezdjél vele.
Aztán fogta a táskáját, kotorászott benne néhány másodpercig, és átnyújtott:
egy imafüzért...

108 gyöngyszem öleli körül a narancssárga bojtocskát.
Nem tulasziból készült, nem tudom miből - de nem is számít.
Ott állok másodpercekig sóbálványként, aztán rohannom kell a buszra…
Kezemben Isten egyértelmű, konkrét bizonyosságával.

Arról, hogy:
-hogyan,
-hol és
-miként találkozunk majd.

És arról, hogy ez a játék két személyes...

Joenás könyve

Joenás megjelenése

A hívő fohászkodott:
„Óh, Jóságos Isten!
Szeretni vágyom,
jöjj és
taníts engem!”

Rábólintá kegyesen
a Mindenség Ura.  
S megjelent házában
egy apró
kölyökkutya..

Nézett ám a hívő,
ez most mire vélje?
Még egy éhes szájat
etessen ebédre?
Fogadja házába ezt
a bűzös ebet?
Sétálgasson hajnaltájban
mély dzsapázás helyett?

Joenás természet

Sok gond volt az ebbel,
verte kutya vére.
Átkos természete
csak bajt hozott fejére.
Az egyedüllét unalmát
ugatással űzve,
a bezártság idejét
nehézkesen tűrve:
tépett s tarolt.
Hisz
kutya volt…

Joenás kétség

A hívő, életének bús
romjait felett,
elindult hogy pozitívra
váltsa a mérleget.
A deficit nagy volt,
de még nagyobb a vágya,
hogy a földön
padló legyen,
s azon járjon lába.

A boltban az eladó,
gyötrő kétségére
válaszként rámutat
a padló nevére.
A „miértek” helyett
választ kap a bajra.
A padló neve
csak ennyi:
KARMA…

...
Mélyen elgondolkodá -
ez meg hogy lehet?
E kutyányi eb
jelenlétével,
kutyául
átírta életemet…?

Konklúzió

Istenhez:

Örök jutalmam
A Te Jelenléted
Boldogan él az,
ki meg tud halni Érted.

Így válok majd „ebbé”
s leszel Te a gazdám
oltalmat találva
Lótuszlábaidnál.

Életem fonala lesz,
kezedben a póráz.
Istenszeretetre,
így tanít meg
Joenás…

I. Joenás filozófia

A hívő kérte Istent, tanítsa őt a szeretetre.
Isten küldött neki egy kutyát.
Kölyökkutya volt, hiperaktív természettel.
Nem tisztelt semmit és senkit -
ragaszkodásának kizárólagos tárgya a hívő volt.
Egyhegyű gondolkodása nem ismert egyéb témát.
Az elválásban is az együttlétet élte.
Ragaszkodása elsöpörte a logikus érveket:
vagy a hívő társaságát élvezte,
vagy a várakozás tudatállapota jellemezte.

De még ez sem volt passzív türelem.
Minden ajtó – ami a különállás tárgyiasult szimbólumaként áll előtte -
– feladatot, s nem akadályt jelentett.
Hite rendíthetetlen volt, törekvése töretlen.
Odaadása feltétel nélküli.

Pedig csak egy kutya volt…

Dzsapa-séta

Az alföldi táj puha homokfövenyén nehezen esik a járás. Süpped a lépés, mozdul a homok, s a meztelen talpat elevenné égeti a perzselő hevű Nap. Erő kell a lábnak az elrugaszkodáshoz, s nehezen talál kapaszkodót a sarok, hogy tovább adhassa terhét, s lendületét a másik, ráérős lábnak. Ki mégis sétára kél, az csak jó okkal teszi azt: vagy dolga végett megpihenve könnyebbült lélegzettel halad, vagy nagy vággyal a szívében, örömétől duzzadón.

Kis csapat közt tart a pusztába az újonnan avatott. Lépte könnyű, szíve telve. Nem érzi még a vállalás súlyát. Csak a „közéjük tartozás” nagyszerű érzése élteti ujjongó szívét. Kezében a dzsapa, körötte a szelíd, megértő társak, s elől maga a Mester.
Mindahány őt követi.

Részessége teszi részeggé. Eljött a pillanat, amikor már nem kívülállóként, hanem szíve választása jogából, egyenest megy a nyomába.
A száraz, puha homok lágyan kirajzolja Mestere talpnyomát, s most céltudatosan bele-beleilleszti a saját léptét, gondosan nyújtva vagy szűkítve azt, hogy legalább ma, legalább most bizonyos lehessen abban, hogy jó úton jár.

A Mester baráti szóval szólítja őket, s a növendékek megfelelnek néki. Az új csak nézi, vágyakozón, kívánsággal telve. Bárcsak bátorsága lenne, s merne szólani, vagy legalább közelibb lépni mindhez, ki oly fesztelen odatartozó. De nem, csak issza szeme a látványt, s lakik jól pusztán a nézéssel.

Egy kis domb oldalán esik pihenésük, alant a sík tehéncsordát etet, s velük a pásztor is, botra támaszkodva, kutyával oldalán.  Idilli kép, mintha csak Krsnát várná minden és mindenki.

Felhők gyülekszenek az ég kékjét falva, szél kerekedik, s kap duzzadt erőre. Porzik a homok, hajlik az ág.  Tápászkodik útjára a vándorlelkű utas. A Mester lépte ráérős még, nem riasztja az eső cseppje sem, megáll csodálni a virág színét, s illatát. Lágyan érinti keze, simogatón halad végig rajta.  Lopja majd az új, hogy oltára díszeként ébredjen eszméletre, mint feldicsőült emléke a napnak.

Dörren az ég, csapkod a villám, s az elhagyott tanya menedéket adón int. Terel a Mester, mint pásztor a nyáját, s mire az utolsó is behúzza magát, megnyílnak az ég csatornái, s ömlik záporozó áldása a földnek. Bukik ki a szó önkéntelen, szájából az újnak, inkább csak magának, mint másnak mondva: „most már hiszem, hogy mindentől megvédsz…”

A Mester rápillant, nyugtázva ki szólt, s mit, majd értő mosollyal inti: „oh, nem, nem…”
De nem győzi meg az igazultat, kinek világa most egy más világ. Szívéből kivetül a belső látomás, s lélegzetfojtva bámulja az csodát.

Az eső egyre ömlik, a fák ágairól cseppről-cseppre hullik a tikkadt földre, aztán lassan  kibújik a felhőkből a Nap is. Ahogy átsuhan fényes sugaraival az ágak közt, aranyba vonja be azokat, s olvadt aranyként hullanak alá az esőcseppek. Gyönyörű tündérkertté varázsolva a tájat.   Mintha a lelki világ is kegyében részesítené, bepillantást engedve egy másik világ függönye mögé. Fent az égben találkozik a fény és a víz, dupla szivárvány képében egyesülnek, s jegyességükkel koronázzák meg a mai nap ígéretét.

A cseppek felszáradnak, az eső eláll. A varázslat halvány látomássá szelídül. A világ helyreáll. Nekiindul a kis csapat. Az alföldi táj puha homokfövenyén nehezen esik a járás. Süpped a lépés, mozdul a homok, s a meztelen talpat elevenné égeti a perzselő hevű Nap. Erő kell a lábnak az elrugaszkodáshoz, s nehezen talál kapaszkodók a sarok, hogy tovább adhassa terhét, s lendületét a másik, ráérős lábnak. Ki mégis sétára kél, az csak jó okkal teszi azt: vagy dolga végett megpihenve könnyebbült lélegzettel halad, vagy nagy vággyal a szívében, örömétől duzzadón…

Indirá déví barátom emlékére

„A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük ismételje meg hívását később..."

Idegen hang.
És egy üressé vált telefonszám, ahol csak a hiányoddal találkozom.
Nem érlek el többé.
Van, ahonnan a gondolat s a szó visszafordul... !


Nem írok több levelet, nem mesélek  minden héten a bhaktákról Neked.
Arról, mit főzött Indulékhá, hogy van Szaraszvatí, mekkora lett a kis Magor...
Csupa-csupa jelentéktelennek tűnő apróság, de számodra maga világ,
A Kapcsolódás.

Igen, ez volt az életed.
Várakozásban lenni. Egy levél, egy telefon, egy találkozás.
És PÉCS... - a visszatérő mantra. A szíved közepe, ahová annyira vágytál.

Nem is tudtak arról, hogy mennyire.
Nem terheltél senkit igényekkel, elvárásokkal.
Csak készültél, minden héten, minden egyes nap.

Emlékszem:
A Google térképen kívülről néztük együtt az ásramot...
És hogy örültél annak hogy rátaláltunk és felülről megláttad.
Kerestük a termálfürdőket, a vonat indulásokat....
És hogy milyen ruhád van és mennyire kényelmes a cipőd.

Máskor meg nem értetted Krsna miért tart még itt.
Mentél volna, de akkor még nem engedett, s ezért keseregtél,
magadat nevetve.

Drága Indirá!
Azt adtad nekem, ami olyan ritka a mai világban.
Végtelen IDŐT az örömre, a szeretetre.
Feltétel nélküli elfogadást.
Az érzést, hogy jó vagyok.
Hogy így vagyok jó - hogy nem vagyok jó...

Köszönöm, hogy részese lehettem az életednek.
Hogy beengedtél a szívedbe.
Hogy láttam megélni mindazt,
amire én még csak vágyom.

Része lettél a belső életemnek. Hozzám tartozol.
Hallom ha tanácsot adsz vagy megdorgálsz kedvesen,
és nevetünk együtt, ha éppen ahhoz van kedvünk.
És ezt senki a világon el nem veheti tőlünk. 

Ezért már nem sírok, amikor meghallom:
„A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Ismételje meg hívását később."

Mert ez egy hülyeség!

A kapcsolat megvalósult.
Végérvényesen.
Visszavonhatatlanul.

Szeretettel ölel, örök barátod:
bháva-bhakti dászí

A púdzsárí (Ünnep 2011)

Félhomályos gyertya-táncban…
Illatfüst-kígyó látomásban…
A csend mélyét,
halk csengővel törve…
Várakozástól elgyötörve…
A vágyakozástól összetörve…

Ugrásra kész izmokkal állva…
A csodában bízva:
„hátha, hátha…”
Néma ajkakra mantrákat adva…
Vágyva a közelgő pillanatra…

Virágágy fekhelyed megvetni szépen…
Hűsítő legyezőt emelni-készen…
Kámforos édesrizst
a szájadba adni…
Szolgálni Téged, 
s mindent elhagyni…

Örökre…
Egyedül…
A Tiéd…
MarAdni!...

Pécs, 2011. augusztus 26.

Púdzsá

Már sötét van kint, csak az oltár világítja meg a templomot.
A múrtik mosolyogva várják a felajánlást.
Rájuk pillanatok, és visszamosolygok én is.
Csend van. Mégis mintha minden felerősödött volna.
Az érzékelés élessé vált, a cselekvés lelassult.
Béke van. Csak a csengő hangja hallik finom rezdülésként.
A füstölő illatnyoma vékony kígyóként száll az ég felé,
szívünk óhajával telve: „kérlek, fogadd el…!”

Odaülök a társam mellé, s ő csukott szemmel belefog a mantrák éneklésébe.
Hangja visszhangot ver szívem barlang-templomában, s megkettőzve tér vissza.
Vágyódón, megindítón.
Hangra nyílik a száj önkéntelen, s utána ismétlem én is:
„Haré Krsna, Haré Ráma…”

Az oltáron halványan pislákol a gyertya, néha sercen egyet-egyet.
Zeng a mantra, a szívből jövő fohász, betölti a teret és a lelkünket is.
Aztán a perc visszavonhatatlanul tovatűnik.
Elszáll a varázs.
Csak ülünk csukott szemmel, megigézve.
Egyedül a dzsapaszemek halk koppanása jelzi az idő múlását.
Még nincs éjfél, de Krsna bennünk
már megszületett…

Pécs, 2011. Dzsanmástamí napja