Nyáridőn, a virágillattól terhes, friss tanyasi levegő bűvkörébe vonja, az arra sétálót. Hajnaltájban még hűvös öleléssel köszön a reggeli Nap, de déltájékon perzselő hevétől hamar kitikkad a táj, s az élő is.
Ki kél hát ily korai órán, serény buzgalommal hagyva ott az ágyat? Csak, ki dolga végett sürögni kénytelen, hogy munkáját még a forróság előtt bevégezve, elpihenjen a nyári lomb hűvösén.
Aratónap virradt Ludastóra. Izmos férfikezek, kaszát markolva pengeéles vágással haladnak a rozs közt, s mögöttük nők hajlongnak, kapkodva a kalászt, szedik a markot, ügyesen kötözve kévébe aztán.
A nap perzselő hője hamar megizzasztja a homlokot, s a testet – így a reggelire hívó gong hangjára megkönnyebbülten sóhajt fel a dolga-vesztett, s rogy az asztal széle mellé székére, nagyot húzva a hűs kúti vízből.
Áldást mond a bráhmana, ismétlik utána a többiek is - s ki nem, az csak meghajtott fejjel várakozik, tisztelve a tiszteletreméltót. Az étekhozó, kedvesen kínálja a táplálék mellé a szívét is, s tekintetével jólesőn nyugtázza a buzgó kanalazást. Pillantása körbejár, újra merít, és odanyújtja a rákövetkezőnek. Míg mindenki részesül. Aztán csak áll és figyel, szemével táplálva önmaga örömét, hogy szolgálhatott.
Teli gyomorral már megindul a szó is, a kedélyes beszélgetés mellett szívesen elidőzne a munkáját hátrahagyott. De a cséplőgép éhes gyomra nagyot kordulva várakozik a napszítta szérűn, s maga erejéből jól nem lakhatik. Felnyög hát az első, tápászkodva lassan, s a többiek nehéz lemondón mind követik.
Férfikéz kell a cséplőkerék markához, váltva hajtja, ki erővel és levegővel bírja. Hordják a kévéket, tömik az üres gépgyomorba a kalászt, kétfelé választva a gabona javát. Minden része értékes, semmi nem megy veszendőbe: a szemekből liszt, s majdan kenyér lesz, a szárból kitelik az összes tömött matrac.
Jól halad a munka, s a dandárján a Mester is ott terem. Nincs különbség mostan, a növendék és mestere együtt van a rozsban. Osztozásuk közös, ahogy a sorsuk is, s erejük a másik erejét táplálva táplálkozik. Elpilledve váltakoznak mellette a tanítványok, de Ő végig kitart. A növendék kidőlhet, de a Mester mindvégig mester marad.
Légyen az aratás, vagy bármi.
A cséplés véget ér, s az árnyék hűvösébe dől bele a tikkadt népség, egyedül a Mester mozdul tovább. Kezében egy nagy gereblyét tartva, megfésüli a föld kalász-haját.
Fel s alá járva, meghajlik a háta a súly alatt, s nem vész semmi veszendőbe, minden gabonaszál hazatalál a keze nyomán. S mint a halász, ki hálójával egybegyűjti a halat, Ő is így vonzza Krsna köré az elárvultakat. S ahogy nehéz léptei terhe alatt, sor-sort követ – e páratlan kép, fájón megsajdítja, s magasztos pátoszba ejti a hűsben henyélő szívet.
A példája óriás, a lépte fájó. A vállalás magasztos, a magánya bántó.
Nem lehet ezt végignézni… - mozdulok.
„Menj, vedd már át Tőle! Nem lehet ezt hagyni, nézni...!
Fáj a szemnek a látvány, ne hagyd így egyedül, árván…
Mennék én is, de nem birok…” – mondja egy hang
- s én indulok.
…
A Mester rám néz szeme értésével, játszi mosoly ül szája szegletén:
„Nem. Köszönöm”. – mondja – „Ezt én megcsinálom, nem másnak a dolga...”
S megindul e szóval, újra, a Nap hevén.
Csak állok ott némán. Lázadnék, de nem lehet.
Nem aratást látok, s nem egy ember munkál:
A Guru gyűjti kévébe az elesett lelkeket…!!!
Ludastó, 2011. nyár
