2011. augusztus 26., péntek

A púdzsárí (Ünnep 2011)

Félhomályos gyertya-táncban…
Illatfüst-kígyó látomásban…
A csend mélyét,
halk csengővel törve…
Várakozástól elgyötörve…
A vágyakozástól összetörve…

Ugrásra kész izmokkal állva…
A csodában bízva:
„hátha, hátha…”
Néma ajkakra mantrákat adva…
Vágyva a közelgő pillanatra…


Virágágy fekhelyed megvetni szépen…
Hűsítő legyezőt emelni-készen…
Kámforos édesrizst
a szájadba adni…
Szolgálni Téged, 
s mindent elhagyni…


Örökre…
Egyedül…
A Tiéd…
MarAdni!...

Pécs, 2011. augusztus 26.

Púdzsá

Már sötét van kint, csak az oltár világítja meg a templomot.
A múrtik mosolyogva várják a felajánlást.
Rájuk pillanatok, és visszamosolygok én is.
Csend van. Mégis mintha minden felerősödött volna.
Az érzékelés élessé vált, a cselekvés lelassult.
Béke van. Csak a csengő hangja hallik finom rezdülésként.
A füstölő illatnyoma vékony kígyóként száll az ég felé,
szívünk óhajával telve: „kérlek, fogadd el…!”

Odaülök a társam mellé, s ő csukott szemmel belefog a mantrák éneklésébe.
Hangja visszhangot ver szívem barlang-templomában, s megkettőzve tér vissza.
Vágyódón, megindítón.
Hangra nyílik a száj önkéntelen, s utána ismétlem én is:
„Haré Krsna, Haré Ráma…”

Az oltáron halványan pislákol a gyertya, néha sercen egyet-egyet.
Zeng a mantra, a szívből jövő fohász, betölti a teret és a lelkünket is.
Aztán a perc visszavonhatatlanul tovatűnik.
Elszáll a varázs.
Csak ülünk csukott szemmel, megigézve.
Egyedül a dzsapaszemek halk koppanása jelzi az idő múlását.
Még nincs éjfél, de Krsna bennünk
már megszületett…

Pécs, 2011. Dzsanmástamí napja

2011. augusztus 10., szerda

A sámán

A csillagfényes nyári éjben csak a lélegzet egyenletes hangja töri meg a végtelen békét.
A sárgálló fűtenger dallamos susogása szellőt sejtet - bár a nappal melegének nem ad enyhet az éjszaka eljötte sem. S az égő zsarátnok közelsége még a reményét is elveszi az enyhülésnek.
Mi végre hát a tűz? S mi végre a vágy, hogy körül üljék?

Nem az éhség gyötrő heve, s nem a dinom-dánom édes ígérete vonzza oda a megfáradtat.
Másfajta öröm hívja, nem a test kívánalma.
A lélek töltődésének édes élmény-fátyla rezdül most, szív-vágyának visszhangjaként.
A körvonalak homályos sziruettként olvadnak az éj fekete hátterébe, testetlen testté formálva a megnyúlt árnyakat.
Minden sejtelmesen bizonytalan, elmosódott és tünékeny.

Ők maguk is csak a tűnődő némákként ülnek a láng körül, gondolataikba merülten.
Nincs mozgás, csak egymásra mosolygó szemük találkozik időnként, mikor egy-egy fát vetnek a tűzre. Különben csak pihengetnek türelmesen.
Mi végre a csend? S mire a várakozás?

Nagy hirtelen kimagaslik egy.
S a tűz fénykörébe burkolva megtöri a mozdulatlanságot.
Felsejlik az első hang is, majd követi még egy újabb, az első tükör-párja.
Egész hangfüzér már, kemény ritmusba formált üteme betölti a teret.
Minden tekintet odafordul, s a lélegzettel együtt veszi fel a misztikus lüktetést.
A sámán alakja, még homályos, erőtlen - de a dob hangja messze szálló, óriás.

Aztán az énekbe fog!
Hangja halkan száll, mégis duzzadóan erőteljes, átjárva az éjszakát.
Ellenállhatatlan íve magasröptű sasként hasít magának a létből.
Tüzes invitálása, azonnali választ vár.
Sürgetése önálló életre kelti a kezet, mely
önkéntelen tapsra nyílik, s záródik be ismét, újra és újra.
A vaisnava dallamot énekelve megnyílik a száj,
a mantra misztikus ereje betölti
a puszta csendjét.

Megszűnik a világ. S kinyílik egy másik.
Ahol nincs meleg, éhség, szomjúság.
Nincs félelem és nincs fájdalom.
Csak varázslat van, és részesedés.
Kapcsolat a Mindenséggel,
És önmagunk leglényegével.


A sámán már nem dalol, a dob utolsó ütemével hangja is messze szállt.
Alakja újra köddé válik, egyénisége eggyé olvad a sötétséggel.
A tűz parázzsá hamvad, a lelkem megpihen.

Ludastó rejtett nektár-kincse aludni tér.

Ludastó, 2011. nyár