A csillagfényes nyári éjben csak a lélegzet egyenletes hangja töri meg a végtelen békét.
A sárgálló fűtenger dallamos susogása szellőt sejtet - bár a nappal melegének nem ad enyhet az éjszaka eljötte sem. S az égő zsarátnok közelsége még a reményét is elveszi az enyhülésnek.
Mi végre hát a tűz? S mi végre a vágy, hogy körül üljék?
Nem az éhség gyötrő heve, s nem a dinom-dánom édes ígérete vonzza oda a megfáradtat.
Másfajta öröm hívja, nem a test kívánalma.
A lélek töltődésének édes élmény-fátyla rezdül most, szív-vágyának visszhangjaként.
A körvonalak homályos sziruettként olvadnak az éj fekete hátterébe, testetlen testté formálva a megnyúlt árnyakat.
Minden sejtelmesen bizonytalan, elmosódott és tünékeny.
Ők maguk is csak a tűnődő némákként ülnek a láng körül, gondolataikba merülten.
Nincs mozgás, csak egymásra mosolygó szemük találkozik időnként, mikor egy-egy fát vetnek a tűzre. Különben csak pihengetnek türelmesen.
Mi végre a csend? S mire a várakozás?
Nagy hirtelen kimagaslik egy.
S a tűz fénykörébe burkolva megtöri a mozdulatlanságot.
Felsejlik az első hang is, majd követi még egy újabb, az első tükör-párja.
Egész hangfüzér már, kemény ritmusba formált üteme betölti a teret.
Minden tekintet odafordul, s a lélegzettel együtt veszi fel a misztikus lüktetést.
A sámán alakja, még homályos, erőtlen - de a dob hangja messze szálló, óriás.
Aztán az énekbe fog!
Hangja halkan száll, mégis duzzadóan erőteljes, átjárva az éjszakát.
Ellenállhatatlan íve magasröptű sasként hasít magának a létből.
Tüzes invitálása, azonnali választ vár.
Sürgetése önálló életre kelti a kezet, mely
önkéntelen tapsra nyílik, s záródik be ismét, újra és újra.
A vaisnava dallamot énekelve megnyílik a száj,
a mantra misztikus ereje betölti
a puszta csendjét.
Megszűnik a világ. S kinyílik egy másik.
Ahol nincs meleg, éhség, szomjúság.
Nincs félelem és nincs fájdalom.
Csak varázslat van, és részesedés.
Kapcsolat a Mindenséggel,
És önmagunk leglényegével.
…
A sámán már nem dalol, a dob utolsó ütemével hangja is messze szállt.
Alakja újra köddé válik, egyénisége eggyé olvad a sötétséggel.
A tűz parázzsá hamvad, a lelkem megpihen.
Ludastó rejtett nektár-kincse aludni tér.
Ludastó, 2011. nyár
