Már sötét van kint, csak az oltár világítja meg a templomot.
A múrtik mosolyogva várják a felajánlást.
Rájuk pillanatok, és visszamosolygok én is.
Csend van. Mégis mintha minden felerősödött volna.
Az érzékelés élessé vált, a cselekvés lelassult.
Béke van. Csak a csengő hangja hallik finom rezdülésként.
A füstölő illatnyoma vékony kígyóként száll az ég felé,
szívünk óhajával telve: „kérlek, fogadd el…!”
Odaülök a társam mellé, s ő csukott szemmel belefog a mantrák éneklésébe.
Hangja visszhangot ver szívem barlang-templomában, s megkettőzve tér vissza.
Vágyódón, megindítón.
Hangra nyílik a száj önkéntelen, s utána ismétlem én is:
„Haré Krsna, Haré Ráma…”
Az oltáron halványan pislákol a gyertya, néha sercen egyet-egyet.
Zeng a mantra, a szívből jövő fohász, betölti a teret és a lelkünket is.
Aztán a perc visszavonhatatlanul tovatűnik.
Elszáll a varázs.
Csak ülünk csukott szemmel, megigézve.
Egyedül a dzsapaszemek halk koppanása jelzi az idő múlását.
Még nincs éjfél, de Krsna bennünk
már megszületett…
Pécs, 2011. Dzsanmástamí napja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése