Dzsapa-séta

Az alföldi táj puha homokfövenyén nehezen esik a járás. Süpped a lépés, mozdul a homok, s a meztelen talpat elevenné égeti a perzselő hevű Nap. Erő kell a lábnak az elrugaszkodáshoz, s nehezen talál kapaszkodót a sarok, hogy tovább adhassa terhét, s lendületét a másik, ráérős lábnak. Ki mégis sétára kél, az csak jó okkal teszi azt: vagy dolga végett megpihenve könnyebbült lélegzettel halad, vagy nagy vággyal a szívében, örömétől duzzadón.

Kis csapat közt tart a pusztába az újonnan avatott. Lépte könnyű, szíve telve. Nem érzi még a vállalás súlyát. Csak a „közéjük tartozás” nagyszerű érzése élteti ujjongó szívét. Kezében a dzsapa, körötte a szelíd, megértő társak, s elől maga a Mester.
Mindahány őt követi.

Részessége teszi részeggé. Eljött a pillanat, amikor már nem kívülállóként, hanem szíve választása jogából, egyenest megy a nyomába.
A száraz, puha homok lágyan kirajzolja Mestere talpnyomát, s most céltudatosan bele-beleilleszti a saját léptét, gondosan nyújtva vagy szűkítve azt, hogy legalább ma, legalább most bizonyos lehessen abban, hogy jó úton jár.

A Mester baráti szóval szólítja őket, s a növendékek megfelelnek néki. Az új csak nézi, vágyakozón, kívánsággal telve. Bárcsak bátorsága lenne, s merne szólani, vagy legalább közelibb lépni mindhez, ki oly fesztelen odatartozó. De nem, csak issza szeme a látványt, s lakik jól pusztán a nézéssel.

Egy kis domb oldalán esik pihenésük, alant a sík tehéncsordát etet, s velük a pásztor is, botra támaszkodva, kutyával oldalán.  Idilli kép, mintha csak Krsnát várná minden és mindenki.

Felhők gyülekszenek az ég kékjét falva, szél kerekedik, s kap duzzadt erőre. Porzik a homok, hajlik az ág.  Tápászkodik útjára a vándorlelkű utas. A Mester lépte ráérős még, nem riasztja az eső cseppje sem, megáll csodálni a virág színét, s illatát. Lágyan érinti keze, simogatón halad végig rajta.  Lopja majd az új, hogy oltára díszeként ébredjen eszméletre, mint feldicsőült emléke a napnak.

Dörren az ég, csapkod a villám, s az elhagyott tanya menedéket adón int. Terel a Mester, mint pásztor a nyáját, s mire az utolsó is behúzza magát, megnyílnak az ég csatornái, s ömlik záporozó áldása a földnek. Bukik ki a szó önkéntelen, szájából az újnak, inkább csak magának, mint másnak mondva: „most már hiszem, hogy mindentől megvédsz…”

A Mester rápillant, nyugtázva ki szólt, s mit, majd értő mosollyal inti: „oh, nem, nem…”
De nem győzi meg az igazultat, kinek világa most egy más világ. Szívéből kivetül a belső látomás, s lélegzetfojtva bámulja az csodát.

Az eső egyre ömlik, a fák ágairól cseppről-cseppre hullik a tikkadt földre, aztán lassan  kibújik a felhőkből a Nap is. Ahogy átsuhan fényes sugaraival az ágak közt, aranyba vonja be azokat, s olvadt aranyként hullanak alá az esőcseppek. Gyönyörű tündérkertté varázsolva a tájat.   Mintha a lelki világ is kegyében részesítené, bepillantást engedve egy másik világ függönye mögé. Fent az égben találkozik a fény és a víz, dupla szivárvány képében egyesülnek, s jegyességükkel koronázzák meg a mai nap ígéretét.

A cseppek felszáradnak, az eső eláll. A varázslat halvány látomássá szelídül. A világ helyreáll. Nekiindul a kis csapat. Az alföldi táj puha homokfövenyén nehezen esik a járás. Süpped a lépés, mozdul a homok, s a meztelen talpat elevenné égeti a perzselő hevű Nap. Erő kell a lábnak az elrugaszkodáshoz, s nehezen talál kapaszkodók a sarok, hogy tovább adhassa terhét, s lendületét a másik, ráérős lábnak. Ki mégis sétára kél, az csak jó okkal teszi azt: vagy dolga végett megpihenve könnyebbült lélegzettel halad, vagy nagy vággyal a szívében, örömétől duzzadón…