A kiválasztottak

Tanítványként azt tanultam, hogy a hallás (sravanam) az egyik legfontosabb lelki gyakorlat.
Így a fül, mint érzékszerv, s annak képessége a hallás, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a törekvő lélek közelebb kerüljön Istenhez, s ezzel sikeressé tegye életét.

Minap védikus tűzáldozatot tartottunk egy kis udvar belsejében. Valahogy úgy alakult, hogy minden igyekezetünk ellenére sem jöttek az emberek. Elméletben tudtuk, hogy csupán a törekvés a mi részesedésünk, az eredményhez már vajmi kevés közünk van - az Isten privilégiuma – mégis vegyült az érzéseinkbe némi csalódottság.

Ráadásul az egész város rendezvényekkel volt teli. Az egyetemisták sajátos beavatáson vettek részt szerte az utcákon, beöltözve, s lazulva, a maguk fiatalos módján áldozva a vigasság isteneinek, nagy hanggal, feltűnő élénkséggel duhajkodva. Több csoport a közeli parkban és a felettünk lévő kerthelyiségben talált táborhelyet magának, s így esélyünk sem volt arra, hogy felfigyeljenek ránk, hogy bevonzzuk az embereket…

Áldozó papunk azonban félelem nélküliként, rendíthetetlen komolysággal és hittel végezte a szertartást. Tette dolgát, mit sem törődve a körülményekkel.  Mi többiek - követtük az utasításait, meghallgatva a hozzáfűzött magyarázatokat.

Egy pillantásra körbenéztem: szembe velem három fiatal lány áll, akik éppen szárít próbáltak – némi rábeszélésre – amikor a szertartás kezdetét vette, hát így maradtak. Most spontán gópikként állnak a tűz körül és ismételték Krsna különböző neveit. Mosolyogtam magamban azon, hogy nem is sejtik, hogy mindezzel a kis malőrrel tudatlanul is elkötelezetté váltak a következő életeikre, vagy talán örök időkre?  Aztán itt van 2-3 egészen apró fiúcska, akik semmit sem értve az egészből fegyelmezett jógiként várakozva figyelnek, miközben komoly arccal szorongatták kis kezükben a gabonaszemeket – talán ők lesznek jövendő papjaink. Ki tudhatja? Jobbra idősebb házaspár, régi ismerőseink, kik néha megjelennek a bhakták között, s most akaratlanul is áldozni tértek be, nem tudva, hogy ezzel az áldás éppen őrájuk száll.
Végül, ott áll köztük, Jóanyám is - ki fogak nélkül, de erről teljesen megfeledkezve elégedetten mosolyog - ő tudatos arról, hol van, s arról is, hogy szentségben részesül.
Áldoz tehát, s egyben kér is azzal, ahogy kimondja: „szváhá”… Nem akart jönni, reggel még hevesen tiltakozott, így intve le:„jaj, hogy mehetnék én oda, emberek közé, így fogatlanul?!?”.  Akkor mi vagy ki hozta végül mégis ide? Rejtély. 
Csupa-csupa „véletlenül” betévedt ember, aki nem ide indult, de végül ide talált.

Elmúlik lassan a csalódottságom.
Ráébredek, hogy ezt az áldozatot nem mi rendezzük, értünk rendezték.
Nem mi invitáltunk embereket, minket invitáltak.
Hogy miért merem ezt ilyen határozottan kijelenteni?
Mert úgy érzem, az volt ott, akinek ott kellett lennie…
Nem akarattól függött, kegyelem volt.
Kegyet kaptunk – érdemeinktől függetlenül.

Állok a tűznél. Egyszerre megszűnt a környezet elevensége, külön világba kerültem, ahol béke van, nyugalom és meghittség. Egyfajta felemelő pátosz és erő von be a körbe, mintha a mandala, amit pár méterrel arrébb rakosgattunk, élővé vált volna, s mi lennénk a kellékei.  Otthon vagyok. A helyemen. A testvéreim között.

Ezt a meghitt légkört zavarta meg valami halk mozgás. Felrebbenek.
Egy idős bácsi lépked befelé, furcsán bámulva meg mindent és mindenkit.
Meg-megáll mellettünk, s kíváncsi tekintete némán kérdez: „Hát, itt meg mi történik?”
Mellém lép, hát felé nyújtom a tálkámat. Ránéz a gabonára, s megszólal: „hát ez?”
Gabona.– mondom – ezt szórjuk a tűzbe, áldozunk. Magyaráznám tovább, de a bácsi megállít, ennyit mondva: „nem hallom, én teljesen süket vagyok…” Kezemmel elmutogattam, hogy mit tegyen. Odaáll, három-négyszer hint a tűzbe, aztán lemondón menni készült.
Utána futok, nem engedem. Eszembe jut gurum leckéje arról, hogy sokféleképpen lehet prédikálni. Nincs fogyatékos ember, mindenki részesülhet Krsna oltalmában, áldásában.
Megtöltöm a kezét praszáddal, zsebébe teszek egy képet Rádhá-Góvindáról, és szeretettel útjára bocsátom.

Arra gondolok, hogy milyen szerencsés ez az ember! Micsoda áldás számára a fogyatékossága! Hiszen mennyi ép hallású társa lett invitálva, hogy részesedjék a jóban, jöjjön fogadja el az áldást, de süketként reagáltak. Ő süket létére idetalált, bár nem hívta senki. Csak jött a szíve után…

Bár azt mondják, hogy a lelki fejlődéshez elengedhetetlen a hallás folyamata, ma már tudom, hogy ez nem a fizikai képességet jelenti. Nem jó fül kell hozzá, hanem jó szív. A hallás egyfajta finomság, a belső sugallat követésének képessége, ráhangolódás egy iránymutató  magasabb hangra, ami elvezet egyenesen a célig.

Kedves Bácsika! Köszönöm az útmutatást!