Káprázat

Drága Uram!
Milyen naiv voltam.
Elkápráztattak ígéreteid.
Édes mosolyodban nem vettem észre
A csalafinta huncutságot.

Ide édesgettél lótuszlábaidhoz.
Bhaktáid drága közelségét adva.
Lépre menve nem láttam,
Mint húzod el előttem
A mézesmadzagot.

Eddig tiszteltelek.
De most mérges vagyok!
Haragszom Rád – okkal!
mert Csaló vagy, Tolvaj.
Amit egykor odaadtál,
Most apránként,
mind visszalopod.

Az egyik erre megy,
A másik meg arra…
S velük megy lényem lényege.
Már a „jaj” szóra sem futja.
Tört szívem árva búja
Megadón, némán sír csak.
Ez lett minden jussa.

Nézd, hogy meggyötört a ragaszkodásom!
A szívem szeretete százfelé szakadt.
S míg én itt sírok,
Te csak fuvolázol, s mosolyogva
Játszod játékaidat.

Háborog a lelkem,
Mert folyton ámítasz!
Önző vagy Krsna!
Kisajátítasz!


Pécs, 2004. június